Ez lenne tehát az első naplóbejegyzésem.
Félreértés ne essék, engem nem kötnek le ezek a közhelyes dolgok, de ha már megkaptam a nagyiéktól ezt az ütött-kopott könyvecskét, hát használjam rendesen. Ráadásul úgy tűnt, nagymamának igazán sokat jelentett az, ahogy eljátszottam, hogy tetszik az ajándékuk, így megígértette velem, hogy nem fogom feladni az írását. Egyébként imádom a nagyszüleim, őket sajnos ritkán látom, mert Magyarországon élnek. Bezzeg anya szülei egyből indultak velünk, mikor kitaláltuk, hogy költözünk mi is a nénikémék után.
Mindegy is, a lényeg, hogy itt ülök a reptéren, várom, hogy becsekkolhassak és indulhassak haza. Papa kihozott kocsival, de már elment, így egyedül ücsörgök. Hál’ Istennek találtunk olyan járatot, amivel csak egyszer kell átszállnom, Londonban. Viszont így is majdnem tíz órát utazok majd, plusz a repülő éjfélkor indul, így valamikor délelőtt érek San Franciscoba. Anya nem tud kijönni elém, mert magántanárként (magyar nyelvet tanít) jön hozzá az egyik tanulni vágyó diákja. Bár apát lassan csak szellemként látom a rengeteg utazása miatt, szabaddá tette magát, így nem kell egyedül hazamennem.
Őszintén, régebben ki nem állhattam Magyarországon lakni, a legtöbb ember a világon nem is hallott még róla soha, és az volt az az ország, ahol semmi nem történt. Ahonnan sehogy nem lehetett volna kitörni. Én pedig sosem akartam ezt, világot akartam látni, új embereket megismerni, új dolgokat kitalálni. Bár amikor anya közölte, hogy kiköltözünk mi is, ahogy a nagynénémék, kicsit kiakadtam. Tizenkét éves voltam, minden odakötött, legalább azt megvárhatták volna, hogy elballagjak. Ma már egy cseppet sem bánom, viszont mindig szívesen megyek vissza nagyiékhoz. Ott egy apró faluban laktunk, itt kint viszont San Fransisco egyik legforgalmasabb részén élünk. Éles váltás volt mindannyiunknak, de azt hiszem leginkább anyának, ő nagyon szerette a csendet és a nyugalmat.
Szóval vissza a naplóíráshoz. Az ilyenekbe általában nem a jelenlegi gondolatmeneteket, hanem a nap történéseit szokták leírni, ugye? Na, jó, hát akkor lássuk.
Ma igazából semmi érdemleges nem történt velem, este elbúcsúztam mamától, a kezembe nyomta ezt az üres kötött valamit, majd nagyapával beszálltunk az autóba. Úton voltunk a fővárosi reptérre, mikor megcsörrent a telefonom.
- Mikor érsz már ide, te nyomi? Megőrülök nélküled – ordíttott bele a telefonba a legjobb barátnőm, Joey. Joey anya első és egyetlen celeb tanítványa volt, aki valamiért úgy döntött, kipróbálná magát a magyar nyelvben. Ne kérdezzétek, hogy miért, én sem értem.
- Még most megyünk a reptérre. Milyen volt az interjú? – Kérdeztem.
- Szörnyű – válaszolta nemes egyszerűséggel. – A pasi folyton arról faggatott, miért nincs pasim. Hé, haver, ha tudnám, lehet, hogy már lenne, nem gondolod?
Hangosan felnevettem, majd elköszöntem barátnőmtől. Egyébként nála furább lánnyal még életemben nem találkoztam, de talán pont ezért annyira szerethető. Egyetlen régebbi magyar barátnőmmel sem tartom már a kapcsolatot, hiszen az ilyen gyerekbarátságokból nem sok vészeli át az ekkora távolságot. Azt hiszem, ezért olyan fontos a számomra Joey. Tizennégy évesek voltunk, mikor megismerkedtünk, azóta kölcsönösen egymás legjobb barátai lettünk, pedig ő aztán azt választhatna spanjának, akit csak akarna. Mindössze néhány hét van köztünk, így különösen gyorsan lettünk nagyon jóban. Soha nem mentem vele egyetlen vörös szőnyeges eseményre sem, azonban néha kifejezetten imádok vele ingyenfodrászhoz és ingyensminkeshez járni anya és a pénztárcám támogatásával. :) (Ígérem, nem lesz több hangulatjel a naplómban, nyugi – várjunk, most tulajdonképpen magam nyugtattam meg? Ennek semmi értelme. Te jó ég, magammal beszélgetek?)
Az előbb mondták be, hogy megkezdhetjük a becsekkolást, úgyhogy én most elteszlek egyetlen drága kis naplóm, holnap újra találkozunk, megyek, beállok a sorba.
Imádom *-*
VálaszTörlés