2016. július 15.

Ki alszik be akkor, mikor Dylan Sprayberry ír neki üzenetet Twitteren? Igen, pontosan, én voltam az. Mindenesetre másnap reggel tízkor visszapötyögtem neki egy gyors választ, aztán lassan ki is kecmeregtem az ágyamból. Hatalmas meglepetésemre apa otthon volt, sőt, ő készítette a reggelit.
- Csokis palacsinta, megfelel? – mosolygott rám a serpenyőtől hátrafordulva.
- Persze. Ma nem kell dolgoznod? – kérdeztem meglepetten.
- Tegnap éjszaka kicsit előrehaladtam, úgyhogy elég később elutaznom.
Bólogatással jeleztem, hogy értettem, majd odasétáltam a konyhapulthoz és elvettem magamnak egy frissen sült palacsintát, hogy kirakjam egy tányérra. Azonban szokásom elfeledkezni arról, hogy valószínűleg ha abban a pillanatban vették ki, akkor még elég forró, így sikeresen megégettem az ujjaim.
- Áú – dobom el magamtól az ételt, majd megnyitottam a csapot és azonnal hideg víz alá raktam.
- Örülök neki, hogy legalább a szerencsétlenségem öröklődött – vicceskedett apa.
- Ha-ha – morogtam a fogaim között.
- Tessék, itt van egy, ez hamarabb készült – rak le elém az asztalra egy palacsintát.
Már éppen nekiestem volna, mikor anya lépett be a konyhába. Apa adott a homlokára egy puszit, majd tovább folytatta a serpenyő forgatásával való próbálkozást.
- Anya, hányra jönnek ma a tanítványaid? – érdeklődtem.
- Délre, aztán pedig egyre.
- Dylanék?
Apa mosolyra húzta a száját, anya arckifejezése viszont hirtelen mintha dühösre váltott volna.
- Ők egyre – mondta nyersen. – Remélem, nem azért kérdezed, mert érdekel az a fiú…
- Nem, anya, nem ezért kérdeztem – na jó, talán ezért is. – És hogyha igen, miért lenne baj? – fakadok ki. Anya sosem volt az a szülő, aki „eltilt” dolgoktól, mindig úgy gondolta, hogy amit nem szabad megtennem, arról bizonyára magam is tudom. Igazából ez be is jött, sosem cigiztem, drogoztam, vagy ezekhez hasonlók.
- Sprayberry egy nagyon rendes srác, de nem hozzád való – húzta össze szemöldökét. – Olyan reflektorfénynek tenne ki, amit senkinek nem kívánnék, nemhogy a saját lányomnak. Ráadásul elég nőcsábász is…
- Oké, anyu, elég – állítottam le. – Apa, ráérsz még megnézni egy filmet?
Apa sóhajtva figyelte anya komor arckifejezését, majd hozzám fordult.
- Persze – bólintott. – Mit nézzünk?
A Hotel Transylvania mellett döntöttünk, majd mire véget ért, apának indulnia is kellett dolgozni. Unottan csoszogtam át a saját szobámba, miközben odaintettem anya tanítványának. Vagyis intettem volna, ha…
- Sabrina? Sabrina Carpenter? – Atyaég, ez hihetetlen, lassan már egy sztáriskolát is alapíthatnánk!
- Biztosan te vagy Emma lánya, szia – köszönt egy kéznyújtással. Hitetlenkedve fogadtam el, majd nem bírtam ki, kibukott belőlem.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint… nem mintha nem örülnék neki vagy valami, csak… - kezdtem magyarázkodni, Sabrina pedig felnevetett.
- Dylan Sprayberry mesélt a helyről tegnap este – ó, hát persze. – Gondoltam, kipróbálnám.
- Sabrina egyelőre csak egy bemutató órára jött – segített ki anya.
Hihetetlen. Ez az egész egyre hihetetlenebb lesz.
Még löktem nekik egy „remélem tetszeni fog a magyar, jó volt találkozni”-t, aztán tényleg helyet foglaltam a laptopom előtt. Még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit csinálok, a Twitter címét ütöttem be, hogy írhassak egy DM-et.
„Sabrina Carpenter, komolyan?! Még titeket se tudtalak feldolgozni. :’D”
Még böngésztem egy darabig Ebayen és Aliexpressen, miután jött a válasz.
„Ó, nagy kár. Pedig már úton vagyunk.”
Ösztönösen elmosolyodtam, és éppen akkor kintről is erőteljes kacajokat hallottam. Ezek szerint lesz egy újabb visszatérő vendégünk.
Olyan félórával később elérkezett a váltás ideje, vagyis Sabrina megy, a két fiú jön. Kimentem a nappaliba, hogy köszönjek és elköszönjek, mikor anya kiküldött ajtót nyitni.
- Sziasztok – vigyorogtam Khylinre és Dylanre. Mindketten sapkát viseltek, utóbbi egy hátrafordított baseballt, előbbi pedig egy halászsapka-fazonút.
- Sabri itt van még?
- Igen – egyébként én is jól vagyok, Dylan, és veled mi újság?
Ahogy beléptünk az ajtón, én (és anya) mintha köddé váltunk volna, úgy megörültek egymásnak ők hárman. Persze, hiszen már legalább tizenkét órája nem találkoztak.
Talán tíz perc telhetett el, mikor rájöttem, hogy nekem ezt nincs kedvem hallgatni, úgyhogy besétáltam az étkezőbe, hogy magamba toljak egy Túró Rudit. Sajnos ez egy magyar készítmény, amit itt, San Franciscóban nem tudunk beszerezni, de ha valamelyikünk hazamegy, mindig visszahoz egy egész kartonnal, mert az egész család odáig van érte.
- Te mit eszel? – lépett be a helyiségbe Dylan.
- Magyar csokiféle – mutattam meg neki. – Kérsz egyet?
- Naná, megkóstolom.
Azzal elővettem egy másik darabot a hűtőből és odanyújtottam neki. Komolyan élvezet volt nézni az arcát, miközben leharapta az első falatot.
- Jó ég, ez nagyon király – torzult el még jobban a feje, mire felnevettem.
- Dylan, te vagy a soros – kiabált ki anya, a fiú pedig lelkesen vitte ki a túrós csoki maradékát Khylinnek.
Én szótlanul visszacammogtam a szobámba, de még menet közben random összemosolyogtunk Dyllel. Így hát pillangókkal teli hasammal borultam rá az ágyra, és vártam, hogy bejöjjön, ha végeznek az órával, hogy beszélgessünk Joey szülinapjáról.
- Szóval… valami ötlet? – kezdte meg a társalgást Khylin.
- Én mostanában sokat agyaltam ezen, igazából – vallottam be, mire a fiúknak felragyogott az arca. – Jo odáig van a húszas évekért, mi lenne, ha visszamennénk kicsit az időben?
- Úúú, 1920 parti – lelkendezett Sprayberry. – Nagyon klassz ötlet.
- Akkor ezt megbeszéltük – csapta össze tenyereit a másik srác. – Na, nekünk muszáj indulnunk, ma éjszakai forgatás van.
- Egy kis spoiler? – néztem könyörgően a fiúkra, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtek.
- Nem, Panni, ezt te sem gondoltad komolyan – vigyorgott rám Dylan.
Szomorúan lehajtottam a fejem, így kísértem ki őket a kapuhoz. Már épp a kocsi ajtaját nyitották ki, mikor Dyl még hátrafordult.
- Holnap amúgy bulizni megyünk egypáran. Nincs kedved jönni?
MEGHÍVOTT. ENGEM. MEGHÍVOTT. DYLAN SPRAYBERRY. BULIZNI. DYLAN SPRAYBERRY MEGHYVOTT BULIZNI.
- De, persze, ha nem zavarok – pirultam bele.
- Dehogy – nevet fel.
- És izé… nagy baj lenne, ha Joey-t is vinném? Eléggé megviselte most a barátságunkat ez a titkolózás…
- Nyugodtan – bólogatott, majd beszállt az autóba és el is hajtottak.
Ez épp az előbb történt, most itt ülök a nappaliban lévő kanapénkon, egészen eddig csak bámultam a plafont és lejátszottam egy csomó lehetséges jelenetet.
Ó, jaj, Joey! Mindjárt ideér. Oké, mennem kell.

2016. július 14.

Hogy mit csináltam ma? A jó nagy semmit. Anya egész nap tanított, apa természetesen nem volt itthon, Joey forgatott, más barátaim meg nincsenek. Nem baj, legalább befejeztem a The 100 első évadát, megnéztem a Hulkot és este kilenc körül leültem a díjátadó gála online közvetítése elé. Már majdnem halálra untam magam a sok ismeretlen youtubertől, mikor megérkezett a vörös szőnyegre a Teen Wolf stábja. Shelley, Tyler, Cody, Khylin és Dylan ment csak el. Igazából maga a ceremónia nem nagyon érdekelt, sokkal szívesebben néztem az extrákat, ahol meginterjúvolták a sztárokat, vagy a benti váróban szórakoztak.
Épp azt lestem, ahogy Sabrina Carpenter beszél az új Disney filmjéről, mikor megérkezett mellé Dylan. Úgy tűnt, jóban vannak, ugyanis a srác lazán átkarolta. Ekkor persze jött a szokásos csevej.
- Csak nincs valami köztetek, fiatalok? – kérdezte a műsorvezető pasi.
- Dehogy, Dyl és én már jó ideje nagyszerű barátok vagyunk, de ennyi az egész – mosolygott Sabrina. Dylan nem mondott semmit, csak belevigyorgott a kamerába. Tudniillik, ha valaki épp annyira hesteg fangirl, mint én, akkor ilyenkor akaratlanul is rájön egy féltékenységi roham. Legszívesebben kikapcsoltam volna a laptopot is, hogy megkíméljem magam mindenféle esetleges látványtól, de nem tettem. Talán mazochista hajlamaim vannak, vagy ki tudja.
Szóval már épp a halál kapujában voltam az unalom miatt, mikor új DM-em érkezett Twitteren. Másolom:
De holnap már találkozunk. :)
Meglepetten olvastam az üzenetet, majd visszakapcsoltam a közvetítésre, ahol már az After parti ment. Dylan Khylinnel és Sabrinával nevetett valamin, de közben ott volt a kezében a telefonja. Mosolyogva pötyögtem vissza neki.
Igen. :)
Szinte azonnal érkezett a válasz, én pedig sunyin figyeltem közben az élő adást a gépemen. Dyl arcán semmilyen érzelmet nem találtam felfedezni, összeröhögött a többiekkel, de nem tudom, hogy mi volt a poén, mert a háttérzajoktól nem lehetett hallani.
:)
Mindössze ennyi állt a DM-ben. Hát, nem csoda, hogy semleges arccal írt vissza nekem, ezzel egyértelműen véget vetett a beszélgetésnek. Nem baj, Panni, eddig is tudtuk, hogy reménytelen eset vagy! Most komolyan… olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer én is felkeltsem valaki érdeklődését?
Egyébként ilyenkor saját magam idegesítem fel, amiért képes vagyok mindenbe beleélni magam, mint valami óvodás gyerek. Szánalmas, hogy azt hittem, majd pont az én barátságomért fognak kapkodni az elismert sztárok. Morogva csoszogtam ki a konyhába, hogy elfogyasszam a Nutellám maradékát, aztán még egy jó nagy adag szotyival is tetéztem. Ha már kövér leszek, legyek pattanásos, gusztustalan arcbőrű is. Ennek így van értelme, nem?
Késő este még a Jane The Virgin előtt ültem, mikor megcsörrent a telefonom.
- Na, mi újság, barátosném? – szólt bele Joey.
- Megettem egy fél üveg Nutellát és egy zacskó szotyit. Plusz szerintem hivatalosan is a világ legunalmasabb emberévé kellene avanzsálni engem – magyaráztam szarkasztikus lelkesedéssel.
- Ú, akkor izgi napod volt.
- Nem annyira, mint neked. Milyen volt a forgatás? – érdeklődtem.
- Még mindig itt vagyok, de már csak vonszolom magam – sóhajtozott. – De itt van Emma Kenney, akit én amúgy még csak most ismertem meg, de kiderült, hogy nagyon jó fej csaj.
- Emma Kenney… - gondolkodtam hangosan – ő nem az, aki a Shamelessben szerepel?
- De, ő játssza Debbie-t – helyeselt Joey, belőlem pedig kibukott közben egy ásítás. Ösztönösen az órára néztem, mindjárt éjfél.
- Na, további jó szórakozást és munkát, nekem mennem kell aludni – nyújtózkodtam.
- Még alig beszéltünk…
Sajnos mióta Dylan kitalálta, hogy szervezzük meg barátnőm szülinapi buliját, azóta valóban nagyon keveset társalgunk, ugyanis szörnyű titoktartó vagyok, ráadásul ő az egyetlen olyan korombeli, aki közel áll hozzám, így borzasztóan félek, hogy elkotyogom neki, és aztán annyi a meglepetésnek. A gond ezzel csak az, hogy ezt Joey úgy éli meg, mintha legalábbis nem akarnék vele barátkozni többé, és folyamatosan attól fél, hogy eltaszítom magamtól, akkor meg majd eltávolodunk.
- Tudom, de nagyon-nagyon álmos vagyok – mentegetőztem.
- Jó, de holnap átmegyek.
- Ne! – fakadt ki belőlem hirtelen. Holnap a srácok is jönnek. – Vagyis… jó, de majd este gyere.
- Ooooké… - mondta, azzal pedig kinyomtam rá a mobilt.
Szörnyen éreztem magam, komolyan, remélem ezek után legalább örülni fog a meglepetés bulinak.
Alvás előtt még amolyan rutinként felraktam a telefonom az ágyam melletti töltőre, majd olyan félóra múlva el is nyomott az álom. Ez kitartott kemény két óráig, mígnem a telefonom pittyegésére felébredtem. Köztudott ugyanis, hogy szörnyű alvó vagyok.
Alszol?

2016. július 13.

Átlagos nap.
Komolyan, szinte semmi érdemleges nem történt.
Délután kettőig aludtam a hülye átállás miatt, utána pedig Joey hívott, hogy kísérjem el Tyler Shieldshez, aki csinál róla egy fotósorozatot. Általában nem megyek vele ilyen helyekre, de nagyon izgatottnak tűnt, ráadásul én is nagy rajongója vagyok a fényképész munkáinak.
Szóval négy körül odaértünk, aztán végignéztem, ahogy Tyler különböző kütyüket ad barátnőm kezébe, amikkel aztán furcsábbnál furcsább pózokat vesz fel. Egyébként tök jó volt látni, hogy hogy készül az ilyesmi, csak néha eléggé kínosan éreztem magam. Ott ácsorogtam a sarokban, néha megtartottam Joey egy-egy felesleges ruhadarabját vagy kellékét, a dolgozó emberek pedig folyamatosan kerülgettek.
Hazafelé menet végighallgattam, ahogy arról panaszkodik, hogy miért vagyok ilyen csendes.
- Ugye tudod, hogy elmondhatod nekem?
- Joey, utoljára mondom, nincs semmi bajom – győzködtem. – Még mindig fáradt vagyok, nem tudom, hogy mikor fogom már megszokni az időeltolódást.
Persze mindez hatalmas hazugság volt, mindössze attól féltem, hogy nem bírom majd ki, és kibököm, hogy Dylannel szervezek neki meglepetés szülinapi bulit. Sajnos van annak hátránya is, ha az ember nagyon közel áll a legjobb barátjához. Mindenesetre mire hazaértünk, kellően bűntudatosan szálltam ki a kocsiból, amiért megbántottam őt. Legalábbis valószínűleg most azt hiszi, hogy van egy hatalmas problémám, amit nem mondok el neki. Próbáltam magam meggyőzni, hogy jó ügyért teszem.
Otthon semmi kaja nem fogadott, szóval morcosan készítettem magamnak egy mogyoróvajas kenyeret, aztán beültem a számítógép elé. El kéne kezdenem valami érdemlegeset csinálni, de hát nyár van, nem igaz?
Megnéztem két epizódot a The 100-ból, utána szépen be is esteledett, szóval jött a szokásos menetrend; fürdés, fekvés.
Mikor rávetettem magam az ágyra, jelzett a telefonom, hogy egy DM-et (direct message) kaptam Twitteren.
Nem is használom a twitterem, egyedül azért csináltam, mert itt, Amerikában nagy durranásnak számított, szóval gondoltam így könnyebben szerzek majd magamnak barátokat. Aztán végül nem töröltem le, hogy nyomon követhessem a kedvenc sorozataim frisseit.
Szia, Panni. Nem tudom, hogy él-e még ez a fiókod, de egy próbát megér. Nem tudok menni anyukád holnapi órájára, mert meghívást kaptam egy díjátadóra. Nagyon sajnálom, a következő alkalomkor majd beszélünk.  – Dilspray
Hát, ez sajnálatos. Az egyetlen érdemleges dolog a holnapomban Dylan Sprayberry lett volna. Gyorsan visszaírtam, hogy semmi gond, és hogy majd legközelebb, aztán mérgemben ledobtam magam mellé a telefonomat.
Nem is értem, miért voltam feszült. Jó, igazából igen. Azért, mert ő mégiscsak Dylan Sprayberry, én pedig mégiscsak egy rajongó vagyok, akinek hatalmas szerencséje adatott. Nem reménykedtem abban, hogy majd belém szeret, vagy ilyesmi elcsépelt dolgok, pusztán csak hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kezdett el liftezni a gyomrom abban a pillanatban, mikor megláttam őket a házunkban. Meg aztán a szobámban. Joey-t már megszoktam, ő évek óta a legjobb és egyetlen barátnőm, de a két új srác természetesen sokkolt.
Végül úgy döntöttem, hogy ha már ennyire szánalmas vagyok, akkor legalább csináljam jól, úgyhogy megnyitottam a Netflixet és elindítottam a Teen Wolf egyik régebbi epizódját.
Nincs mese, sose fogok szociális életet élni.