2016. július 15.

Ki alszik be akkor, mikor Dylan Sprayberry ír neki üzenetet Twitteren? Igen, pontosan, én voltam az. Mindenesetre másnap reggel tízkor visszapötyögtem neki egy gyors választ, aztán lassan ki is kecmeregtem az ágyamból. Hatalmas meglepetésemre apa otthon volt, sőt, ő készítette a reggelit.
- Csokis palacsinta, megfelel? – mosolygott rám a serpenyőtől hátrafordulva.
- Persze. Ma nem kell dolgoznod? – kérdeztem meglepetten.
- Tegnap éjszaka kicsit előrehaladtam, úgyhogy elég később elutaznom.
Bólogatással jeleztem, hogy értettem, majd odasétáltam a konyhapulthoz és elvettem magamnak egy frissen sült palacsintát, hogy kirakjam egy tányérra. Azonban szokásom elfeledkezni arról, hogy valószínűleg ha abban a pillanatban vették ki, akkor még elég forró, így sikeresen megégettem az ujjaim.
- Áú – dobom el magamtól az ételt, majd megnyitottam a csapot és azonnal hideg víz alá raktam.
- Örülök neki, hogy legalább a szerencsétlenségem öröklődött – vicceskedett apa.
- Ha-ha – morogtam a fogaim között.
- Tessék, itt van egy, ez hamarabb készült – rak le elém az asztalra egy palacsintát.
Már éppen nekiestem volna, mikor anya lépett be a konyhába. Apa adott a homlokára egy puszit, majd tovább folytatta a serpenyő forgatásával való próbálkozást.
- Anya, hányra jönnek ma a tanítványaid? – érdeklődtem.
- Délre, aztán pedig egyre.
- Dylanék?
Apa mosolyra húzta a száját, anya arckifejezése viszont hirtelen mintha dühösre váltott volna.
- Ők egyre – mondta nyersen. – Remélem, nem azért kérdezed, mert érdekel az a fiú…
- Nem, anya, nem ezért kérdeztem – na jó, talán ezért is. – És hogyha igen, miért lenne baj? – fakadok ki. Anya sosem volt az a szülő, aki „eltilt” dolgoktól, mindig úgy gondolta, hogy amit nem szabad megtennem, arról bizonyára magam is tudom. Igazából ez be is jött, sosem cigiztem, drogoztam, vagy ezekhez hasonlók.
- Sprayberry egy nagyon rendes srác, de nem hozzád való – húzta össze szemöldökét. – Olyan reflektorfénynek tenne ki, amit senkinek nem kívánnék, nemhogy a saját lányomnak. Ráadásul elég nőcsábász is…
- Oké, anyu, elég – állítottam le. – Apa, ráérsz még megnézni egy filmet?
Apa sóhajtva figyelte anya komor arckifejezését, majd hozzám fordult.
- Persze – bólintott. – Mit nézzünk?
A Hotel Transylvania mellett döntöttünk, majd mire véget ért, apának indulnia is kellett dolgozni. Unottan csoszogtam át a saját szobámba, miközben odaintettem anya tanítványának. Vagyis intettem volna, ha…
- Sabrina? Sabrina Carpenter? – Atyaég, ez hihetetlen, lassan már egy sztáriskolát is alapíthatnánk!
- Biztosan te vagy Emma lánya, szia – köszönt egy kéznyújtással. Hitetlenkedve fogadtam el, majd nem bírtam ki, kibukott belőlem.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint… nem mintha nem örülnék neki vagy valami, csak… - kezdtem magyarázkodni, Sabrina pedig felnevetett.
- Dylan Sprayberry mesélt a helyről tegnap este – ó, hát persze. – Gondoltam, kipróbálnám.
- Sabrina egyelőre csak egy bemutató órára jött – segített ki anya.
Hihetetlen. Ez az egész egyre hihetetlenebb lesz.
Még löktem nekik egy „remélem tetszeni fog a magyar, jó volt találkozni”-t, aztán tényleg helyet foglaltam a laptopom előtt. Még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit csinálok, a Twitter címét ütöttem be, hogy írhassak egy DM-et.
„Sabrina Carpenter, komolyan?! Még titeket se tudtalak feldolgozni. :’D”
Még böngésztem egy darabig Ebayen és Aliexpressen, miután jött a válasz.
„Ó, nagy kár. Pedig már úton vagyunk.”
Ösztönösen elmosolyodtam, és éppen akkor kintről is erőteljes kacajokat hallottam. Ezek szerint lesz egy újabb visszatérő vendégünk.
Olyan félórával később elérkezett a váltás ideje, vagyis Sabrina megy, a két fiú jön. Kimentem a nappaliba, hogy köszönjek és elköszönjek, mikor anya kiküldött ajtót nyitni.
- Sziasztok – vigyorogtam Khylinre és Dylanre. Mindketten sapkát viseltek, utóbbi egy hátrafordított baseballt, előbbi pedig egy halászsapka-fazonút.
- Sabri itt van még?
- Igen – egyébként én is jól vagyok, Dylan, és veled mi újság?
Ahogy beléptünk az ajtón, én (és anya) mintha köddé váltunk volna, úgy megörültek egymásnak ők hárman. Persze, hiszen már legalább tizenkét órája nem találkoztak.
Talán tíz perc telhetett el, mikor rájöttem, hogy nekem ezt nincs kedvem hallgatni, úgyhogy besétáltam az étkezőbe, hogy magamba toljak egy Túró Rudit. Sajnos ez egy magyar készítmény, amit itt, San Franciscóban nem tudunk beszerezni, de ha valamelyikünk hazamegy, mindig visszahoz egy egész kartonnal, mert az egész család odáig van érte.
- Te mit eszel? – lépett be a helyiségbe Dylan.
- Magyar csokiféle – mutattam meg neki. – Kérsz egyet?
- Naná, megkóstolom.
Azzal elővettem egy másik darabot a hűtőből és odanyújtottam neki. Komolyan élvezet volt nézni az arcát, miközben leharapta az első falatot.
- Jó ég, ez nagyon király – torzult el még jobban a feje, mire felnevettem.
- Dylan, te vagy a soros – kiabált ki anya, a fiú pedig lelkesen vitte ki a túrós csoki maradékát Khylinnek.
Én szótlanul visszacammogtam a szobámba, de még menet közben random összemosolyogtunk Dyllel. Így hát pillangókkal teli hasammal borultam rá az ágyra, és vártam, hogy bejöjjön, ha végeznek az órával, hogy beszélgessünk Joey szülinapjáról.
- Szóval… valami ötlet? – kezdte meg a társalgást Khylin.
- Én mostanában sokat agyaltam ezen, igazából – vallottam be, mire a fiúknak felragyogott az arca. – Jo odáig van a húszas évekért, mi lenne, ha visszamennénk kicsit az időben?
- Úúú, 1920 parti – lelkendezett Sprayberry. – Nagyon klassz ötlet.
- Akkor ezt megbeszéltük – csapta össze tenyereit a másik srác. – Na, nekünk muszáj indulnunk, ma éjszakai forgatás van.
- Egy kis spoiler? – néztem könyörgően a fiúkra, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtek.
- Nem, Panni, ezt te sem gondoltad komolyan – vigyorgott rám Dylan.
Szomorúan lehajtottam a fejem, így kísértem ki őket a kapuhoz. Már épp a kocsi ajtaját nyitották ki, mikor Dyl még hátrafordult.
- Holnap amúgy bulizni megyünk egypáran. Nincs kedved jönni?
MEGHÍVOTT. ENGEM. MEGHÍVOTT. DYLAN SPRAYBERRY. BULIZNI. DYLAN SPRAYBERRY MEGHYVOTT BULIZNI.
- De, persze, ha nem zavarok – pirultam bele.
- Dehogy – nevet fel.
- És izé… nagy baj lenne, ha Joey-t is vinném? Eléggé megviselte most a barátságunkat ez a titkolózás…
- Nyugodtan – bólogatott, majd beszállt az autóba és el is hajtottak.
Ez épp az előbb történt, most itt ülök a nappaliban lévő kanapénkon, egészen eddig csak bámultam a plafont és lejátszottam egy csomó lehetséges jelenetet.
Ó, jaj, Joey! Mindjárt ideér. Oké, mennem kell.