2016. július 14.

Hogy mit csináltam ma? A jó nagy semmit. Anya egész nap tanított, apa természetesen nem volt itthon, Joey forgatott, más barátaim meg nincsenek. Nem baj, legalább befejeztem a The 100 első évadát, megnéztem a Hulkot és este kilenc körül leültem a díjátadó gála online közvetítése elé. Már majdnem halálra untam magam a sok ismeretlen youtubertől, mikor megérkezett a vörös szőnyegre a Teen Wolf stábja. Shelley, Tyler, Cody, Khylin és Dylan ment csak el. Igazából maga a ceremónia nem nagyon érdekelt, sokkal szívesebben néztem az extrákat, ahol meginterjúvolták a sztárokat, vagy a benti váróban szórakoztak.
Épp azt lestem, ahogy Sabrina Carpenter beszél az új Disney filmjéről, mikor megérkezett mellé Dylan. Úgy tűnt, jóban vannak, ugyanis a srác lazán átkarolta. Ekkor persze jött a szokásos csevej.
- Csak nincs valami köztetek, fiatalok? – kérdezte a műsorvezető pasi.
- Dehogy, Dyl és én már jó ideje nagyszerű barátok vagyunk, de ennyi az egész – mosolygott Sabrina. Dylan nem mondott semmit, csak belevigyorgott a kamerába. Tudniillik, ha valaki épp annyira hesteg fangirl, mint én, akkor ilyenkor akaratlanul is rájön egy féltékenységi roham. Legszívesebben kikapcsoltam volna a laptopot is, hogy megkíméljem magam mindenféle esetleges látványtól, de nem tettem. Talán mazochista hajlamaim vannak, vagy ki tudja.
Szóval már épp a halál kapujában voltam az unalom miatt, mikor új DM-em érkezett Twitteren. Másolom:
De holnap már találkozunk. :)
Meglepetten olvastam az üzenetet, majd visszakapcsoltam a közvetítésre, ahol már az After parti ment. Dylan Khylinnel és Sabrinával nevetett valamin, de közben ott volt a kezében a telefonja. Mosolyogva pötyögtem vissza neki.
Igen. :)
Szinte azonnal érkezett a válasz, én pedig sunyin figyeltem közben az élő adást a gépemen. Dyl arcán semmilyen érzelmet nem találtam felfedezni, összeröhögött a többiekkel, de nem tudom, hogy mi volt a poén, mert a háttérzajoktól nem lehetett hallani.
:)
Mindössze ennyi állt a DM-ben. Hát, nem csoda, hogy semleges arccal írt vissza nekem, ezzel egyértelműen véget vetett a beszélgetésnek. Nem baj, Panni, eddig is tudtuk, hogy reménytelen eset vagy! Most komolyan… olyan nagy kérés lenne, hogy egyszer én is felkeltsem valaki érdeklődését?
Egyébként ilyenkor saját magam idegesítem fel, amiért képes vagyok mindenbe beleélni magam, mint valami óvodás gyerek. Szánalmas, hogy azt hittem, majd pont az én barátságomért fognak kapkodni az elismert sztárok. Morogva csoszogtam ki a konyhába, hogy elfogyasszam a Nutellám maradékát, aztán még egy jó nagy adag szotyival is tetéztem. Ha már kövér leszek, legyek pattanásos, gusztustalan arcbőrű is. Ennek így van értelme, nem?
Késő este még a Jane The Virgin előtt ültem, mikor megcsörrent a telefonom.
- Na, mi újság, barátosném? – szólt bele Joey.
- Megettem egy fél üveg Nutellát és egy zacskó szotyit. Plusz szerintem hivatalosan is a világ legunalmasabb emberévé kellene avanzsálni engem – magyaráztam szarkasztikus lelkesedéssel.
- Ú, akkor izgi napod volt.
- Nem annyira, mint neked. Milyen volt a forgatás? – érdeklődtem.
- Még mindig itt vagyok, de már csak vonszolom magam – sóhajtozott. – De itt van Emma Kenney, akit én amúgy még csak most ismertem meg, de kiderült, hogy nagyon jó fej csaj.
- Emma Kenney… - gondolkodtam hangosan – ő nem az, aki a Shamelessben szerepel?
- De, ő játssza Debbie-t – helyeselt Joey, belőlem pedig kibukott közben egy ásítás. Ösztönösen az órára néztem, mindjárt éjfél.
- Na, további jó szórakozást és munkát, nekem mennem kell aludni – nyújtózkodtam.
- Még alig beszéltünk…
Sajnos mióta Dylan kitalálta, hogy szervezzük meg barátnőm szülinapi buliját, azóta valóban nagyon keveset társalgunk, ugyanis szörnyű titoktartó vagyok, ráadásul ő az egyetlen olyan korombeli, aki közel áll hozzám, így borzasztóan félek, hogy elkotyogom neki, és aztán annyi a meglepetésnek. A gond ezzel csak az, hogy ezt Joey úgy éli meg, mintha legalábbis nem akarnék vele barátkozni többé, és folyamatosan attól fél, hogy eltaszítom magamtól, akkor meg majd eltávolodunk.
- Tudom, de nagyon-nagyon álmos vagyok – mentegetőztem.
- Jó, de holnap átmegyek.
- Ne! – fakadt ki belőlem hirtelen. Holnap a srácok is jönnek. – Vagyis… jó, de majd este gyere.
- Ooooké… - mondta, azzal pedig kinyomtam rá a mobilt.
Szörnyen éreztem magam, komolyan, remélem ezek után legalább örülni fog a meglepetés bulinak.
Alvás előtt még amolyan rutinként felraktam a telefonom az ágyam melletti töltőre, majd olyan félóra múlva el is nyomott az álom. Ez kitartott kemény két óráig, mígnem a telefonom pittyegésére felébredtem. Köztudott ugyanis, hogy szörnyű alvó vagyok.
Alszol?